Elsőnek érettségiztem Szentkeresztbányán. Akkor így hívták a várost. Azóta Szentegyháza névre változtatták.

Szaklíceumot végeztem, esztergályos szakon.

A gyárigazgatónak az volt az ígérete, hogy az első öt fiú végzőst, arra a posztra teszi a gyárban, amit választanak. Én tudtam, de nem szerettem esztergálni, és fennállt a lehetőség, hogy valamelyik esztergaműhelybe kerülök.

Az embereket akkortájt vitték a Duna-csatornához, munkára, így nem az esztergaműhelybe kerültem, hanem a régi öntődébe. Homokot kellett lapátolni. Ezt akárki meg tudta csinálni, nem kellett ide az érettségi.

Emlékszem, volt egy olyan időszak, amikor csak éjszaka dolgoztam. Este mentem munkába, 11 órára, és reggel 7-ig volt a munkaidő. Tél volt, és nagyon hideg. Annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy az éjszaka kellős közepén, a legnagyobb hidegben kimentem a szabad ég alá, és sírtam. Olyan volt, mint egy rossz álom. Nem akartam elhinni, hogy odajutottam. Nagyon haragudtam magamra.

Volt olyan időszak, hogy reggel, mikor hazamentem, nem feküdtem le, hanem kimentem az iskola tornatermébe, és egész délelőtt fociztam meg kézilabdáztam. Ebéd után egyet aludtam este nyolcig, és mentem újra munkába. Így büntettem magam. Egy hét után, már nem bírta a szervezetem. Kikészült. Így reggel, miután hazamentem a gyárból, estig aludtam, és utána mentem munkába.

Január végén elvittek katonának.

Miután leszereltem, már „óvatosabb” voltam. Nem akartam visszakerülni az esztergaműhelybe.

Az volt a célom, hogy a legrövidebb időn belül kijöhessek a gyárból.

Egy műszakban akartam dolgozni.

Elmentem meghallgatásra az akkori gyárigazgatóhoz, akit nagyon tiszteltek az emberek, de nagyon keménykezűnek tartottak. Félnivalóm nem volt, hiszen csak be akartam tartatni vele az érettségi vizsga előtt tett ígéretét. Azt mondta, hogy jogos a kérésem, de nincs üresedés, és amikor lesz, akkor szól.

Eltelt egy kevés idő, nem történt semmi változás, és én újból jelentkeztem meghallgatásra. Ez megtörtént egy párszor, de mindig lerázott, sőt utoljára még azt is mondta, hogy mi lenne, ha mindenki követelőzne a gyárban.

Azt is mondta, hogy legyek türelmes, hiszen még csak most kezdtem dolgozni.

Láttam, hogy ennek soha nem lesz vége, s gondoltam, a másik oldalról fogom meg a problémát.

Megtudtam, hogy az egyik munkahelyről, ami nekem is tetszett, megy nyugdíjba valaki. Megkerestem az illetőt, és megbeszéltem vele, hogy én akarok a helyére menni, ezért átveszem a szerszámait. Tudtam, hogy szerszámok már csak papíron léteznek, de azt is tudtam, hogy őt nem hagyják elszámolni, míg le nem adja a szerszámokat a raktárban, vagy ki nem fizeti az elveszett szerszámok pénzbeli értékét.

Nagyon örült az ajánlatomnak.

Utána megkerestem az alvezetőt, aki családi ismerős volt, és elmeséltem neki a tervemet. Vittem egy kis „olajat”, hogy jobban csússzon a terv. Akkoriban egy kis szilvapálinka csodákra volt képes.

Ezek után megkerestem a felső vezetőt, akinek szintén elmeséltem a tervemet, és neki szintén vittem egy kis „katalizátort”.

Mikor ő is rábólintott, elmentem az igazgatóhoz és elmondtam, hogy megvan a munkahelyem. Majd kértem szépen, hogy írja alá a papírjaimat. Nagyon meg volt lepődve, de tetszett neki, amit látott és aláírta a papírokat az áthelyezésemről, azzal a feltétellel, hogy ha nem sikerül bejutnom az őszi felvételi vizsgán, vissza fog tenni az eszterga műhelybe, három műszakba.

A vizsgám sikerült, és ő, amikor írta alá az elszámolásomról szóló papírokat, csak annyit mondott, hogy nem csalódott bennem.

Rendes ember volt.

Ez a történet a szándékról szól meg a kitartásról.

Nem mindegy, hogy mekkora szándékunk van arra, hogy elérjük a céljainkat.

Neked mekkora szándékod van arra, hogy elérd a célodat?