Nem mindenkinek vannak céljai.

Én úgy emlékszem, hogy nekem nem voltak komolyabb céljaim. Azt sem tudtam, hogy mi érdekel, különösebben. Azt sem tudtam, hogy „mi leszek, ha nagy leszek?”.

Amikor kicsengettek a szentkeresztbányai szaklíceumból, boldognak kellett volna lennem, hiszen vége volt a nagy kínszenvedésnek.

Végre, valahára megszabadultam az iskolától.

Nem voltam vidám. Az járt az eszemben, hogy a következő héttől kezdődik a munka az vasgyárban, mint esztergályos. A törvények szerint öt napra a kicsengetés után, el kellett helyezkedni a gyárban. Akkor nem volt munkanélküliség: kommunista világ volt.

De ki akart vasesztergályos lenni? – mert én nem.

Látta édesanyám rajtam a szomorúságot, és megpróbált vigasztalni, de nem igazán sikerült. Arra a kérdésre kerestem a választ magamban, hogy miért vagyok én esztergályos, mikor tudok, de nem szeretek esztergálni. Folyton olajos az ember, folyton mocskos. Meg fizikai munka is… hiszen én nem akartam fizikai munkát végezni.

Akkor ki?

Ilyen kérdések ötlöttek fel bennem:

-Miért maradtam nyolcadik osztályban Szentkeresztbányán?

-Miért nem felvételiztem én is, a többi jól tanuló osztálytársaimhoz hasonlóan, Székelyudvarhelyre vagy Csíkszeredába?

A választ sem én, sem édesanyám nem tudta.

Aztán rájöttem. Addig kerestem, kutattam – rájöttem, hogy ki akart esztergályos lenni.

Édesapám.

Egy nap, amikor úgy futott ki a számon a kérdés, hogy ki akart esztergályos lenni? – édesanyám hirtelen rávágta, hogy: Apád!

Megvolt a válasz.

Négy éves sem voltam, amikor édesapám meghalt, és ő lakatos volt a gyárban. Neki volt a nagy célja, hogy esztergályos is legyen a lakatosság mellett. Jobban lehetett keresni, ha valakinek megvolt mindkét végzettsége. Soha nem sikerült neki az esztergályosság, így elértem én a célját, halála után.

Akkor jöttem rá valamire.

Az ember, ha nem boldog, bármilyen jól menjenek is a dolgai, valaki más célját csinálja.

Igazából, akkor mennek a legjobban a dolgaink, ha célon vagyunk. Akkor leszünk a legsikeresebbek, ha azt csináljuk, amit igazán szeretnénk.

Kérlek, nézz magadba.

Te célon vagy?

Azt csinálod, amit igazán szeretnél?

Örömmel tölt el a hétköznapi munkád?

Munkának tartod, amit csinálsz, vagy játéknak?

Alig várod, hogy péntek legyen?

Kiborítanak a hétfők?

Mondd, kinek a célját követed éppen?

Elsőnek érettségiztem Szentkeresztbányán. Akkor így hívták a várost. Azóta Szentegyháza névre változtatták.

Szaklíceumot végeztem, esztergályos szakon.

A gyárigazgatónak az volt az ígérete, hogy az első öt fiú végzőst, arra a posztra teszi a gyárban, amit választanak. Én tudtam, de nem szerettem esztergálni, és fennállt a lehetőség, hogy valamelyik esztergaműhelybe kerülök.

Az embereket akkortájt vitték a Duna-csatornához, munkára, így nem az esztergaműhelybe kerültem, hanem a régi öntődébe. Homokot kellett lapátolni. Ezt akárki meg tudta csinálni, nem kellett ide az érettségi.

Emlékszem, volt egy olyan időszak, amikor csak éjszaka dolgoztam. Este mentem munkába, 11 órára, és reggel 7-ig volt a munkaidő. Tél volt, és nagyon hideg. Annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy az éjszaka kellős közepén, a legnagyobb hidegben kimentem a szabad ég alá, és sírtam. Olyan volt, mint egy rossz álom. Nem akartam elhinni, hogy odajutottam. Nagyon haragudtam magamra.

Volt olyan időszak, hogy reggel, mikor hazamentem, nem feküdtem le, hanem kimentem az iskola tornatermébe, és egész délelőtt fociztam meg kézilabdáztam. Ebéd után egyet aludtam este nyolcig, és mentem újra munkába. Így büntettem magam. Egy hét után, már nem bírta a szervezetem. Kikészült. Így reggel, miután hazamentem a gyárból, estig aludtam, és utána mentem munkába.

Január végén elvittek katonának.

Miután leszereltem, már „óvatosabb” voltam. Nem akartam visszakerülni az esztergaműhelybe.

Az volt a célom, hogy a legrövidebb időn belül kijöhessek a gyárból.

Egy műszakban akartam dolgozni.

Elmentem meghallgatásra az akkori gyárigazgatóhoz, akit nagyon tiszteltek az emberek, de nagyon keménykezűnek tartottak. Félnivalóm nem volt, hiszen csak be akartam tartatni vele az érettségi vizsga előtt tett ígéretét. Azt mondta, hogy jogos a kérésem, de nincs üresedés, és amikor lesz, akkor szól.

Eltelt egy kevés idő, nem történt semmi változás, és én újból jelentkeztem meghallgatásra. Ez megtörtént egy párszor, de mindig lerázott, sőt utoljára még azt is mondta, hogy mi lenne, ha mindenki követelőzne a gyárban.

Azt is mondta, hogy legyek türelmes, hiszen még csak most kezdtem dolgozni.

Láttam, hogy ennek soha nem lesz vége, s gondoltam, a másik oldalról fogom meg a problémát.

Megtudtam, hogy az egyik munkahelyről, ami nekem is tetszett, megy nyugdíjba valaki. Megkerestem az illetőt, és megbeszéltem vele, hogy én akarok a helyére menni, ezért átveszem a szerszámait. Tudtam, hogy szerszámok már csak papíron léteznek, de azt is tudtam, hogy őt nem hagyják elszámolni, míg le nem adja a szerszámokat a raktárban, vagy ki nem fizeti az elveszett szerszámok pénzbeli értékét.

Nagyon örült az ajánlatomnak.

Utána megkerestem az alvezetőt, aki családi ismerős volt, és elmeséltem neki a tervemet. Vittem egy kis „olajat”, hogy jobban csússzon a terv. Akkoriban egy kis szilvapálinka csodákra volt képes.

Ezek után megkerestem a felső vezetőt, akinek szintén elmeséltem a tervemet, és neki szintén vittem egy kis „katalizátort”.

Mikor ő is rábólintott, elmentem az igazgatóhoz és elmondtam, hogy megvan a munkahelyem. Majd kértem szépen, hogy írja alá a papírjaimat. Nagyon meg volt lepődve, de tetszett neki, amit látott és aláírta a papírokat az áthelyezésemről, azzal a feltétellel, hogy ha nem sikerül bejutnom az őszi felvételi vizsgán, vissza fog tenni az eszterga műhelybe, három műszakba.

A vizsgám sikerült, és ő, amikor írta alá az elszámolásomról szóló papírokat, csak annyit mondott, hogy nem csalódott bennem.

Rendes ember volt.

Ez a történet a szándékról szól meg a kitartásról.

Nem mindegy, hogy mekkora szándékunk van arra, hogy elérjük a céljainkat.

Neked mekkora szándékod van arra, hogy elérd a célodat?

Nem mindenki emlékszik az igazi céljára.

Azt mondják, kétéves korunkig emlékezünk az igazi célunkra, majd elfeledjük. Én sem emlékeztem sokáig az enyémre. Aztán rájöttem.

 Tudom, hogy mi a célom, hiszen tudom, hogy mit csinálok szívesen.

 Mikor az ember azt teszi, amit igazán szeret, akkor a munka és a játék fogalma, összemosódik, és nem érzi magát leterheltnek. Egy ember a saját sikerességén tudja lemérni, hogy célon van-e, vagy nincs. Ha célon van, az életben jól mennek a dolgok. Ha valaki nincs célon, rengeteg erőfeszítésre van szükség, hogy valamit is elérjen.

Édesapám korán meghalt. Elment.

Emlékszem, nagyon haragudtam rá, sokáig. Nem tudtam megbocsájtani neki, hogy csak úgy kisétált az életünkből, s otthagyta édesanyámat a három gyerekkel. Aztán megbékültem. El akart menni. Tudtam, hogy nincsenek véletlenek. Soha nem hittem a véletlenekben.

Sokáig kerestem az utam. Forogtam körbe, kutattam. Kipróbáltam dolgokat, melyekről azt hittem az enyémek, s mikor rájöttem, hogy nem azok, elengedtem őket.

Az ember néha, észre sem veszi, hogy más emberek céljait követi. Érzi valahogy, hogy nincs minden rendben, de nem tudja miért. Próbálkozik, gürcöl, sok erőfeszítést tesz belé, de az eredmény valahogy nem lesz az igazi.

Én is kipróbáltam munkaterületeket, míg megtaláltam azt, amiért itt vagyok. Voltam rakodómunkás, öntő, esztergályos, lakatos, pék, felzárkóztató tanár, tanító, tréningfelügyelő, ügyvezető, cégtulajdonos, értékesítő, előadó.

Most már tudom, jó úton vagyok, s azt csinálom, amit mindig is szerettem volna: tanulni és tanítani.

Én vagyok a „TANÍTÓBÁCSI”, az Oktatási Tanácsadó.

Az életem tanulságos lehet egyesek számára. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik fel tudnak használni dolgokat a tapasztalataimból. Néha a sorok között is kell olvasni, de biztos vagyok abban, hogy mindenki találni fog valamit magának, ami a hasznára lesz.  

Ezért írom le azt, ami bennem van.