Nem mindenki emlékszik az igazi céljára.

Azt mondják, kétéves korunkig emlékezünk az igazi célunkra, majd elfeledjük. Én sem emlékeztem sokáig az enyémre. Aztán rájöttem.

 Tudom, hogy mi a célom, hiszen tudom, hogy mit csinálok szívesen.

 Mikor az ember azt teszi, amit igazán szeret, akkor a munka és a játék fogalma, összemosódik, és nem érzi magát leterheltnek. Egy ember a saját sikerességén tudja lemérni, hogy célon van-e, vagy nincs. Ha célon van, az életben jól mennek a dolgok. Ha valaki nincs célon, rengeteg erőfeszítésre van szükség, hogy valamit is elérjen.

Édesapám korán meghalt. Elment.

Emlékszem, nagyon haragudtam rá, sokáig. Nem tudtam megbocsájtani neki, hogy csak úgy kisétált az életünkből, s otthagyta édesanyámat a három gyerekkel. Aztán megbékültem. El akart menni. Tudtam, hogy nincsenek véletlenek. Soha nem hittem a véletlenekben.

Sokáig kerestem az utam. Forogtam körbe, kutattam. Kipróbáltam dolgokat, melyekről azt hittem az enyémek, s mikor rájöttem, hogy nem azok, elengedtem őket.

Az ember néha, észre sem veszi, hogy más emberek céljait követi. Érzi valahogy, hogy nincs minden rendben, de nem tudja miért. Próbálkozik, gürcöl, sok erőfeszítést tesz belé, de az eredmény valahogy nem lesz az igazi.

Én is kipróbáltam munkaterületeket, míg megtaláltam azt, amiért itt vagyok. Voltam rakodómunkás, öntő, esztergályos, lakatos, pék, felzárkóztató tanár, tanító, tréningfelügyelő, ügyvezető, cégtulajdonos, értékesítő, előadó.

Most már tudom, jó úton vagyok, s azt csinálom, amit mindig is szerettem volna: tanulni és tanítani.

Én vagyok a „TANÍTÓBÁCSI”, az Oktatási Tanácsadó.

Az életem tanulságos lehet egyesek számára. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik fel tudnak használni dolgokat a tapasztalataimból. Néha a sorok között is kell olvasni, de biztos vagyok abban, hogy mindenki találni fog valamit magának, ami a hasznára lesz.  

Ezért írom le azt, ami bennem van.